Szebb a páva, mint a pulyka?

Az Ázsia őserdeiben élő páva a természetben sohasem találkozhat vadpulykával, mely Észak-Amerika lakója. Állatkertben összekerülve azonban kiderül, hogy igen közeli rokon fajokról van szó, amelyek értik egymás csatakiáltását. Ha a kakasok összeverekednek, elkezdődik a pulyka tragédiája. Hogy a küzdelemben többnyire a fáról támadó páva kerekedik felül, még csak elviselhető volna.

Ám szegény pulykakakas, érezvén ellenfele nagyobb erejét, saját fajának szokása szerint előrenyújtja a fejét, hogy behódolását jelezze, és ezzel a másik harci cselekményeit megállítsa. A pulyka – akárcsak más társasan élő állatok – viselkedésébe ugyanis ösztönös gátlást épített be a természet: amikor a gyengébb fél a sebezhető fejbúbját felkínálja a másiknak, az képtelen tovább támadni. 

Kár, hogy a magányosan élő rokon nem rendelkezik ezzel a gátlással. Páváéknál a vesztes egyszerűen elmenekül a győztes elől. Aki marad, az nyilvánvalóan még mindig verekedni akar...

Így aztán a fejet hajtó pulykát a páva – mivel a vesztes a folytatódó támadásra csak még erősebb behódoló viselkedéssel válaszol – többnyire agyonveri.

Ne tartsuk azért a pávát gonosznak – ő csupán a legjobb tudása szerint követi a páváéknál érvényes szabályokat. Az emberek is ilyenek – mindegyik a saját kultúrája törvényeinek igyekszik megfelelni. Csak hát minden családban, törzsben, népben más a mérce, aminek a következtében a különböző kultúrák tagjai gyakran félreértik egymást. Mindegyik a saját rendszerében értelmezi a másik cselekedeteit.

Szerencsére – míg a páva, a pulyka viselkedés-szabályai öröklöttek – mi tanuljuk e szabályokat, és nagyon is képesek vagyunk újakat is elsajátítani. Márpedig ebben igencsak segít, ha valaki már előre felhívja a figyelmünket rájuk.