Valósággal hozzám ért, és feltuszkolt a vonatra! – a nő remeg a felindultságtól, amint a kalauznak előadja a rettenetes epizódot. Ritkán látni ilyen jó példáját a kulturális félreértésnek. Utastársam annyira fel van dúlva, hogy nem merem megszólítani, így helyette te részesülsz most mindenféle nagyszerű intelemben.

A helyszín Kanada, az angol[1] többségű Ontárió tartomány kevés személyszállító vonatainak egyike. Az ülések roppant kényelmesek, a tempó úgyszintén. Ha már ilyen visszafogottan poroszkálunk a magyar ár háromszorosáért, legalább rendelkezünk utaskísérővel, mint valami repülőn. A mienk történetesen francia kanadai, nekem rögtön szimpatikus volt az akcentusával meg a bohókás mozgásával. Az is látszott rajta, hogy nem egy nyelvi kaméleon; nem nagyon tud belépni más világokba. Ő olyan, amilyen, és kész.

Amikor a fiatal angol-kanadai nő tévedésből korábbi állomáson szállt le, majd nem értette meg kísérőnk franciás kiejtését, az merő jóindulatból a kezével segített. Le ne maradjon a vonatról! Míg a francia kanadainak az érintés normális, az angolszásznak halálos bűn. Egy idegen férfi megfogja a karját? Még jó, hogy nem húzta le a bugyiját!

Mi, nyelvmániások a szavak emberei vagyunk – de nem csak azok. Ugyanis a kommunikáció legalapvetőbb része nem a szavak szintjén zajlik. És ha nem figyelünk oda az emberek lélegzésére meg a testtartására, teljesen mindegy, hogy mit mondunk, úgyis félreértik. Minden kultúra, minden törzs annyira más világban mozog, mintha más bolygóról jött volna. Abszurdnak találom, hogy az iskolában erről legfeljebb anekdotaként esik szó. Egyáltalán nem tanítanak arra, hogy ha más kultúrával akarunk érintkezni, hogyan lépjünk be a valóságába. Pedig szerintem amellett, hogy ez a nyelvtanulás legkönnyebb része, egyben a legérdekesebb is. Minden kultúra mozdulatain, érzelmein keresztül az emberi lét új dimenziói nyílnak meg.

Ha történetesen angolszászokkal beszélsz, jobb nem cibálgatni őket, és a távolságra is ügyelni kell. A fehér északamerikaiak még az angoloknál is messzebb állnak egymástól. Egy kanadai magyar barátom harminc év alatt nem tanulta meg, hogy ne lógjon bele az arcukba, és nem érti, miért menekülnek előle. A távolságtartás az érzelmekre is vonatkozik: nem lehet magyar módra rájuk zúdítanunk a lelkünket, mert nem bírják elviselni. Ugyanakkor szünet nélkül mosolyogni kell; ha tényleg belépsz, néhány nap után érezni fogod az izomlázat az arcodban. Ha nem vigyorogsz, azt hiszik, hogy meg akarod ölni őket.

Szóval amikor kapcsolatba akarunk lépni egy kultúra tagjaival, át kell vennünk a mintáikat. Az már merőben más kérdés, hogy miben akarunk élni. Én speciel, amennyiben az angolszász szenvtelenség válik a követendő normává, elköltözöm erről az égitestről. (Az egyetlen bökkenő a hová.) Az angolszász Észak-Amerikában – néhány szubkultúrát kivéve – az érintést vagy az agresszióval, vagy a szexuális közeledéssel teszik egyenlővé. Már önmagában az elég szomorú, hogy egy kultúra ide süllyed. De hogy ezt kisebbrendűségi érzésből lemajmoljuk, és a tanító néni azért ne simogathassa meg a diák fejét nálunk, mert az U.S.A.-ban sok a pedofil, az már a kulturális skizofrénia tárgykörébe tartozik.

Na de vissza a terepasztalra: milyen nyelven is akarsz beszélni? Sipirc anyanyelvűeket találni és átvenni a testbeszédüket! Minél szokatlanabb érzés, annál jobb: azt jelzi, hogy tényleg beléptél a világukba. Meg fogsz döbbenni, mennyivel jobban megértitek egymást, mint azelőtt.