Az első nyelv, amelynél tényleg céltudatosan, koncentráltan alkalmaztam a Természetes Nyelvtanulást, a román volt. Először is eldöntöttem: valahogy ki kell jutnom a Regátba, mert Erdélyben túlságosan behúz a magyar kultúra. Gondoltam, majd nyáron keresek valami jó kies, vidéki helyet, természetjáró tábort vagy ilyesmit. Pár hónapra rá meghívtak Bukarestbe, hogy tartsak egy háromnapos NLP-tanfolyamot. Mikuláseste baktattam egy sűrű, beton hátán beton nagyvárosban az utcán – nem épp ez a kép lebegett volt előttem, mindenesetre az anyanyelvi környezet előállt. Közben már némi alapokat felszedtem itthon. A tanfolyamot továbbiak követték, meg szerelem, és nyárra már folyékonyan beszéltem. Persze helytelenül, mert a román nyelvben nagyjából csak kivételek vannak, de a hegyeken túl kifejezetten élvezték a nyugati csávó sajátságos kifejezésmódját.[1]

Ősztől az egész tanéven át húzódó tanfolyamsorozatot rendeztek, angol nyelvűként meghirdetve. Tarthatjuk románul is, ajánlottam fel az első alkalommal, ha ez az amatőr szint megfelel. Közfelkiáltással megszavazták. Így tanultam meg románul a saját tanfolyamomon. Az irodalomkedvelő oltyán[2] barátnőm, az erdélyi magyar segítőim és a kommunikációs-lélektani témák között elég nehéz lett volna nem beleásódni a nyelv mélyebb rétegeibe.

Ez még mindig nem jelent teljes pontosságot és helyességet. Azóta sem sikerült felfognom, hogy a grapefruit miért semlegesnemű, amikor a narancs nőnemű, vagy két megszólalásig hasonló szónak miért teljesen más a többes száma, és az efféléket azóta is keverem. Azt hiszem, egyszerűen túl lusta vagyok ilyesmire koncentrálni.

Ez eddig csak a bevezető volt, hogy értsétek a helyzetet. Soha nem tanultam nyelvtant, vagyis a legelején nézegettem egy ilyen könyvet, de rettenetes érzés volt, és kifordult a kezemből.

A nevezetes esemény, amit el akarok mondani, 1-2 évvel később történhetett. A tanfolyami segítőkkel beszélgettünk, akik akkor már részben anyanyelviek voltak, és az egyik lány mellékesen mondott valamit a kötőmódról.

Összehúzott szemmel néztem rá.
– Mi az, hogy kötőmód? A románban nincs is kötőmód.
– Hogyne lenne, te is használod.
– Ugyan már!
– Fogadjunk, hogy van!
– Jó, mibe?
– Egy tábla csokiba.
– Fogadjunk, hogy olyan belgára gondolsz, amit a mittudoménmilyen boltban lehet kapni.
– Hát nem is Milkára vagy egyéb kőolajipari melléktermékre.
– Rendben. Vágjátok el. Lássuk!
– Szóval – gondolkodott – hogy mondod románul azt, hogy (e ponton angolra váltott): „Mondtam neki, hogy menjen el a boltba.”?
– I-am spus să meargă la magazie – mondtam automatikusan.
– És azt, hogy (angolul): Jancsi megy a boltba?
– Ionel merge la magazie.
– Nahát. Ugyanúgy ragoztad a menni igét? A să meargă kötőmódban van.

Hoppá.

Elvesztettem a fogadást. Mégis elöntött a belső melegség. Ami mindig megtörténik, mikor a tudattalan elmémről kiderül, hogy sokkal, de sokkal többet tud, mint amit valaha is feltételeztem volna róla.

Az a helyzet, hogy a te tudattalan elméd is ilyen. Szabályozza a vérnyomásodat, emlékeket vesz figyelembe döntéskor, amelyeket tudatosan el is felejtettél, cseppre pontosan annyi vizet tesz a vízforralóba, amennyi belefér majd a teáskannába, és még tízmilliárd más dolgot. A nyelvtan az egyik.

A nyugati iskolarendszerben felnőtt (idomított?) embereknek (túlélőknek?) iszonyú nehéz elhinniük, hogy a nyelvtant nem kell tudatosan kézben tartaniuk. Fogcsikorgatva ragaszkodnak a megértéshez. Olyan hal jut róluk eszembe, akit békák neveltek, és azt sulykolták bele, hogy állandóan a felszínre kell mennie levegőt nyelni. Hogy lehet az ilyen lényt emlékeztetni arra, hogy rendelkezik kopoltyúval?

A nyelvtant nyugodtan rábízhatod valamire magadban, ami sokkal jobban ért hozzá a tudatodnál. Tudatos szinten elsősorban az a dolgod, hogy elég helyzetet teremts neki, amiből a maga módján eltanulhatja a mintákat.